Én így emlékszem

Furcsa dolog az emlékezés, mert van, amikor a szép dolgok is fájóak. Azon kaptam magam, hogy már egy jó pár perce Mamika varrógépének a fényképét bámulom, és közben tolulnak elém az emlékképek, de még illatokat is éreztem és hangokat is hallottam. Egészen tisztán láttam mindent, mintha ott lettem volna. Biztosan ezek lehetnek a legmeghatározóbb élményeim, hiszen általában ezek villannak be, amikor eszembe jutnak a nagyszüleim.

Az első és legkedvesebb Mami varrógépe, aminek a zaja általában a késő délutánokhoz, estékhez kötődött. Hallom, ahogy a zakatolása összecseng a parapet tompa dübörgésével, és ahogy Mami néha megköszörüli a torkát, majd fémesen csattan az olló és elvágja a cérnát. Sötétedik, felkapcsolja hát a kis villanykörtét a gépe felett, hogy lásson. Nyekereg egyet a szék, ahogy megigazgatja magát ültében. Rám néz, hogy nem alszom-e, de én olvasok. Zavarna fürdeni. Papa közben tévét néz, ami persze üvölt, és a vasútról is hallani. Jön a Híradó, Mami leteszi a varrást, és átvonulunk a nagyszobába. Nem szerettem nélküle lenni, így mindig mentem vele. Papa már átült a kis parapet elől a “helyére”, a Tv elé állított, párnákkal gazdagon megrakott, kényelmes fotelba, amiben annyira szerettünk ücsörögni, amikor Matinét néztünk. Mami csak a székre ült, és még a sport híreket is megnézte, mert szerette ám, a salakmotort különösképpen! 

A reggelek mindig csodásak voltak. Kétféle forgatókönyv létezett. Az első a “lekéssük a buszt” volt. Mami megrögzött korán érkező volt. Rendszeresen tíz-húsz percekkel előbb ért ki a buszhoz, ami a nyári nagy melegben igen izzasztó volt, főleg, hogy minden nap mentünk a kertbe Papához. Reggel még nem is, de délután jelentősen hozzáadott ez a színünkhöz. Szerencse volt, ha nem égtünk meg. Látom magam előtt Orsi orrát, ahogy gyöngyözik a melegben! Rendesen koncentrált, bámult maga elé a melegben, hogy kibírja. Mami meg tűrte, pedig mindig azt mondogatta, hogy ő a telet szereti. (Különben két ilyen, számomra oximoronná minősülő mondata volt: “Á, én szeretem a hideget” és az "Á, én szeretek hajolni"- ezt akkor mondogatta, amikor értetlenkedve néztük, hogy lehajolva szedegeti a szöszöket a szőnyegről és dugdossa a porszívócsőbe. A vicc az egészben az, hogy totál ugyanezt csinálom az itteni kiporszívózhatatlan padlószőnyeggel, és így minden áldott pénteken emlegetem Mamikám.)

Szóval vissza a buszos reggelekhez: ilyenkor gyors reggeli volt, öltözés, és huss, el. Majd nyugis, nekem óráknak tűnő várakozás a megállóban. Mami már akkor megesketett az egy élő istenre is, hogy átadom a helyem az időseknek, amikor még be sem állt a busz. Amint meglátott egy ötven felettit, elkezdett böködni, hogy álljak fel, még akkor is, ha le sem akart ülni az illető. A mai napig figyelem, hogy ki szeretne leülni.

A másik tipikus reggel volt a kedvencem. Már a forró süti illatára keltem legtöbbször. Ahogy kibotorkáltam a konyhába, Mami a “Mi van Linda, felébredtél?” kérdéssel fogadott, és máris csinálta nekem a sajtos tojást- amitől egyébként egyszer fehérjeallergiám lett, még kórházba is mentem injekcióra, mert annyit ettem, hogy nagy vörös foltjaim lettek. 

Mami tudta, hogy szeretek sütni: már ki volt nekem készítve a reggeli sütésből maradt tészta, hogy én is gyúrhassak és formázhassak. Nagyon ritkán tette meg, hogy nem hagyott, - ez persze a buszhoz sietős reggeleken lehetett- de az mindig nagyon nehezményeztem, és (eddig) még emiatt nem tettem meg soha én sem Barnussal.

A reggeli készlete különben kifogyhatatlan volt: a megunhatatlan sajtos tojás zöldpaprikával, pogácsa, túrós zsömle, sima vajas kenyér, ami máshol sosem volt olyan finom. Na és a tea, amit Papa kávéval, rummal és Svéd cseppel (?)  bekeverve ivott. Minden reggel üldözött, hogy kóstoljam meg. Tényleg sajnálom, hogy soha nem tettem. De mikor olyan ronda és büdös volt az a tea!!!

A harmadik emlékképem egyértelműen a Kerthez kötődik, ahol a nyaraimat töltöttem a testvéreimmel. Mami áll a gumipadlózaton, ami a kis házhoz vezet. A fürdőruhája van rajta, nagyon barna, és kissé hajlott a háta. Ezt látom magam előtt. Aztán sorra jön a többi dolog. Nagyon sok élményem akad innen, hiszen heteket töltöttem ott nyaranta. Talán egy egész bejegyzést megérne a dolog, mert irtó sok vicces emlékem is van. De ami amolyan mindennapos: Mami borsólevest főz a kis sparhelton, és ebédelünk a pókos asztalnál – utáltam, mert rettegtem az alá beköltözött pókoktól, az egyetlen pókmentes helyen meg Papa ült. Már az asztaltól kifelé lesegettem, nehogy essen, mert volt egy hívogató nagy kád a kert közepén, ahová Papa gyakran becsobbant nagy melegben. Már reggel alig vártam, hogy melegedjen a vize és mehessek én is. A dolog szépséghibája az volt, hogy a cefrés hordó mellett állt, aminek a szagát már akkor ki nem állhattam. Így aztán sokszor a benti kanapén kötöttem ki egy könyv társaságában. Könnyű volt választani, mert volt sok, egyet kivéve: A Winettou-t mert az Orsi olvasta minden évben ronggyá. Életemben nem olvastam annyit, mint akkoriban, Mami mindig csúfolt, hogy már megvakulok.

A végtelenségig tudnám sorolni ezeket, és ebben semmi túlzás nincs. Csodálatos ember volt az én nagymamám, akitől soha egyetlen bántó szót nem kaptam, mindig támogatott, és az az alázat, amit az élet iránt tanúsított, bárki számára példa lehetne. Nem csoda hát, ha minden nap érzem a hiányát. Nem is tudom igazán befejezni ezt a bejegyzést, mert nem tudok pontot tenni az emlékezés végére.