Fogadjunk!

 Nos hát, nekiálltam futni. Reggel még eszem ágában sem volt elmenni, mivel jelentős időszűkében voltam Barnus szülinapi zsúros jelenése miatt. Ámde szerető hitvesem meggyőzött, hogy jobb lesz nekem, és még időm is lesz nem hogy megfürdeni, de hajat mosni is, amikor csatakosan, izmosan – mint maga Bíró Ica - és üdén hazaérek. És én hittem neki. Felvettem hát egyetlen vállalható melegítőalsóm, kalodára hajazó sportmelltartóm, és a karácsonyra kapott polár pulcsim. Uccu.

Az út elején még volt erőm gondolkozni az aznapi teendőimen is, a szekrényem jelentős tartalmát végiggondolva kiötlöttem, miben megyek a szülinapra. Azért voltam ilyen májer, mert egy hatalmas lejtő visz le a kanálishoz, ahova futni mentem.  Zoli beállította nekem az óráját négy perces etapokra, ezzel segítve a futásom, és háromszor négy percet javasolt szolidan akkor, amikor közöltem, hogy akkor egy órát távol leszek. Tök rendes volt, még csak nem is mosolygott, csak csendben elmotyogta, hogy beállította nekem az órát.

Szóval lefelé királykodtam. Aztán a második etapnál már nem igazán tudtam agyalni a napi teendőkön, inkább hallgattam a madarakat, meg ilyesmi, arra gondolván, hogy most biztosan megtalálom a sportban rejlő csodákat. Különben tényleg rabul ejtő a kanális szépsége, lovak legelésznek, telis teli van lakóhajóval, kutyákat sétáltatnak, és a kanális melletti, hatalmas fákkal szegélyezett, sötét kis tóban laknak most a hattyúk és a kacsák. Békésen úszkáltak, ahogy elfutottam…elkocogtam…mellettük a második etapot róván.

Szuszogtam, mint egy gőzös, pedig az utóbbi évben jártam heti egyszer tornára, és azt hittem fittebb vagyok, mint valaha. Egy lány éppen a kiskutyáját sétáltatta előttem, és komolyan sajnálni kezdtem, amiért megijesztem, hogy egy ló vágtat mögötte. Amikor megcsapott a parfümillata, meg észrevettem, hogy tökéletesen van sminkelve, és még kutyasétáltatás közben is jól néz ki, akkor már nem sajnáltam, viszont leszegett fejjel kapcsoltam hármasba mellette, remélve, hogy nem szánakozik rajtam nagyon.

Amikor megálltam nyújtani, meg pihenni egy percre, majdnem elájultam. A fejemben dübögött a vér, reszketett minden inam, de addigra már megszállt az ihlet, gondoltam, ha addig élek is…

A negyedik etapnál már rendesen veterán hősnek éreztem magam. Eskü, arra gondoltam, hogy mi ez egy anyának, aki két gólem méretű gyereket is megszült?! Smafu. Szóval uccu megint. Azért itt már negyven másodpercenként rimánkodva néztem az órám, hátha beindul a tér-idő kontinuum és hirtelen otthon termek. Sajnos nem szánt meg a galaxis, viszont az etap végén még várt az emelkedő, amit ugye az elején még annyira imádtam, de hát az lefelé volt. Kicsit furcsa volt, hogy a kutyások úgy megnéznek, de gondoltam csak bámészkodnak. Felfelé caplatva egy öreg bácsi még vállon is veregetett, hogy “Hát, néha keservesen meredek, igaz?” Itt gyanút fogtam. Otthon, ahogy beléptem, Zoli egyből az arcomba röhögött, és akkor még PC voltam. “Mi van, Icus?” –kérdezte, és hozott egy pohár vizet. Annyira vörös voltam, hogy az már földöntúli. Szerintem, ha olyan beállítottságú lenne, mint én, nem vizet hozott volna, hanem telefont, és hívja a mentőket.

Volt tizenöt percem fürdeni, hajat mosni, megszárítani, sminkelni és felöltözni. Ennyit arról, hogy a (kopasz) férjem szerint mindenre lesz időm így is. Oké, hajmosás kiiktatva, inkább összekötöm, nem is olyan gáz. A sminkkel nem kellett törődnöm, mert annyira vörös voltam még a hideg zuhany után is, hogy nem volt alapozó, vagy szemhéjpúder, ami elfedte volna a futás adta színem. Így már csak hálát adtam az égnek, hogy a lejtőn való döcögés közben kitaláltam a szerkóm.

Azért a zuhany alatt, még mindig remegő lábakkal ácsorogva azt gondoltam, hogy fasza csaj vagyok, és fenébe azokkal, akik azt gondolják, hogy az újévi fogadalmak csak arra jók, hogy megszegjék őket! Nekem legalább kettő akkor is menni fog: elkezdek futni, és blogot is vezetek! Ollé!