Én így emlékszem

Furcsa dolog az emlékezés, mert van, amikor a szép dolgok is fájóak. Azon kaptam magam, hogy már egy jó pár perce Mamika varrógépének a fényképét bámulom, és közben tolulnak elém az emlékképek, de még illatokat is éreztem és hangokat is hallottam. Egészen tisztán láttam mindent, mintha ott lettem volna. Biztosan ezek lehetnek a legmeghatározóbb élményeim, hiszen általában ezek villannak be, amikor eszembe jutnak a nagyszüleim.

Az első és legkedvesebb Mami varrógépe, aminek a zaja általában a késő délutánokhoz, estékhez kötődött. Hallom, ahogy a zakatolása összecseng a parapet tompa dübörgésével, és ahogy Mami néha megköszörüli a torkát, majd fémesen csattan az olló és elvágja a cérnát. Sötétedik, felkapcsolja hát a kis villanykörtét a gépe felett, hogy lásson. Nyekereg egyet a szék, ahogy megigazgatja magát ültében. Rám néz, hogy nem alszom-e, de én olvasok. Zavarna fürdeni. Papa közben tévét néz, ami persze üvölt, és a vasútról is hallani. Jön a Híradó, Mami leteszi a varrást, és átvonulunk a nagyszobába. Nem szerettem nélküle lenni, így mindig mentem vele. Papa már átült a kis parapet elől a “helyére”, a Tv elé állított, párnákkal gazdagon megrakott, kényelmes fotelba, amiben annyira szerettünk ücsörögni, amikor Matinét néztünk. Mami csak a székre ült, és még a sport híreket is megnézte, mert szerette ám, a salakmotort különösképpen! 

A reggelek mindig csodásak voltak. Kétféle forgatókönyv létezett. Az első a “lekéssük a buszt” volt. Mami megrögzött korán érkező volt. Rendszeresen tíz-húsz percekkel előbb ért ki a buszhoz, ami a nyári nagy melegben igen izzasztó volt, főleg, hogy minden nap mentünk a kertbe Papához. Reggel még nem is, de délután jelentősen hozzáadott ez a színünkhöz. Szerencse volt, ha nem égtünk meg. Látom magam előtt Orsi orrát, ahogy gyöngyözik a melegben! Rendesen koncentrált, bámult maga elé a melegben, hogy kibírja. Mami meg tűrte, pedig mindig azt mondogatta, hogy ő a telet szereti. (Különben két ilyen, számomra oximoronná minősülő mondata volt: “Á, én szeretem a hideget” és az "Á, én szeretek hajolni"- ezt akkor mondogatta, amikor értetlenkedve néztük, hogy lehajolva szedegeti a szöszöket a szőnyegről és dugdossa a porszívócsőbe. A vicc az egészben az, hogy totál ugyanezt csinálom az itteni kiporszívózhatatlan padlószőnyeggel, és így minden áldott pénteken emlegetem Mamikám.)

Szóval vissza a buszos reggelekhez: ilyenkor gyors reggeli volt, öltözés, és huss, el. Majd nyugis, nekem óráknak tűnő várakozás a megállóban. Mami már akkor megesketett az egy élő istenre is, hogy átadom a helyem az időseknek, amikor még be sem állt a busz. Amint meglátott egy ötven felettit, elkezdett böködni, hogy álljak fel, még akkor is, ha le sem akart ülni az illető. A mai napig figyelem, hogy ki szeretne leülni.

A másik tipikus reggel volt a kedvencem. Már a forró süti illatára keltem legtöbbször. Ahogy kibotorkáltam a konyhába, Mami a “Mi van Linda, felébredtél?” kérdéssel fogadott, és máris csinálta nekem a sajtos tojást- amitől egyébként egyszer fehérjeallergiám lett, még kórházba is mentem injekcióra, mert annyit ettem, hogy nagy vörös foltjaim lettek. 

Mami tudta, hogy szeretek sütni: már ki volt nekem készítve a reggeli sütésből maradt tészta, hogy én is gyúrhassak és formázhassak. Nagyon ritkán tette meg, hogy nem hagyott, - ez persze a buszhoz sietős reggeleken lehetett- de az mindig nagyon nehezményeztem, és (eddig) még emiatt nem tettem meg soha én sem Barnussal.

A reggeli készlete különben kifogyhatatlan volt: a megunhatatlan sajtos tojás zöldpaprikával, pogácsa, túrós zsömle, sima vajas kenyér, ami máshol sosem volt olyan finom. Na és a tea, amit Papa kávéval, rummal és Svéd cseppel (?)  bekeverve ivott. Minden reggel üldözött, hogy kóstoljam meg. Tényleg sajnálom, hogy soha nem tettem. De mikor olyan ronda és büdös volt az a tea!!!

A harmadik emlékképem egyértelműen a Kerthez kötődik, ahol a nyaraimat töltöttem a testvéreimmel. Mami áll a gumipadlózaton, ami a kis házhoz vezet. A fürdőruhája van rajta, nagyon barna, és kissé hajlott a háta. Ezt látom magam előtt. Aztán sorra jön a többi dolog. Nagyon sok élményem akad innen, hiszen heteket töltöttem ott nyaranta. Talán egy egész bejegyzést megérne a dolog, mert irtó sok vicces emlékem is van. De ami amolyan mindennapos: Mami borsólevest főz a kis sparhelton, és ebédelünk a pókos asztalnál – utáltam, mert rettegtem az alá beköltözött pókoktól, az egyetlen pókmentes helyen meg Papa ült. Már az asztaltól kifelé lesegettem, nehogy essen, mert volt egy hívogató nagy kád a kert közepén, ahová Papa gyakran becsobbant nagy melegben. Már reggel alig vártam, hogy melegedjen a vize és mehessek én is. A dolog szépséghibája az volt, hogy a cefrés hordó mellett állt, aminek a szagát már akkor ki nem állhattam. Így aztán sokszor a benti kanapén kötöttem ki egy könyv társaságában. Könnyű volt választani, mert volt sok, egyet kivéve: A Winettou-t mert az Orsi olvasta minden évben ronggyá. Életemben nem olvastam annyit, mint akkoriban, Mami mindig csúfolt, hogy már megvakulok.

A végtelenségig tudnám sorolni ezeket, és ebben semmi túlzás nincs. Csodálatos ember volt az én nagymamám, akitől soha egyetlen bántó szót nem kaptam, mindig támogatott, és az az alázat, amit az élet iránt tanúsított, bárki számára példa lehetne. Nem csoda hát, ha minden nap érzem a hiányát. Nem is tudom igazán befejezni ezt a bejegyzést, mert nem tudok pontot tenni az emlékezés végére. 

Levelet kaptam, life!

 Tuti, hogy mindenkinek a fülébe cseng ez a dal, még akkor is, ha valójában nem is így van a szöveg. A nyolcvanas években, sőt, még jóval később is mindenki így énekelte. Szerintem igazából senki sem tudja hogy van az eredeti szöveg.

Egyszóval levelet kaptam. Nem ez a csoda, hanem ami benne állt: felvettek az államilag támogatott, és ösztöndíjas “early years professional” képzésre! Már nagyon régóta próbálkozom ezzel az iskolával, éppen ezért éreztem frenetikus örömöt a levél érkeztével, és tényleg egyből a fent említett dal jutott eszembe, hiszen valóban a nagybetűs élet is elkezdődik számomra azzal, hogy kvázi újraszocializálom magam immáron öt éves fogvatartásomból. (Jó, az egy éves újságírósdis mennyországot most nem számolom, és kicsit csalok). 

Furcsa, hiszen ahogy a túszokat, engem is elkapott kissé a Stockholm szindróma. Néha már-már előre is vágyakozom a visítást visszhangzó négy fal közé, sőt, a tűzhely és a mosógép legjobb cimboráimként kacsintanak rám. (A porszívó csak azért nem, mert el van dugva, meg biztos meg is sértődött, mert egy ideje hanyagolom.) Biztosan minden anyuka fél újra kilépni a jól megszokott, gyerekek szigorú napirendjét követő hétköznapokból, és én sem vagyok ezzel másként. Pláne, hogy azért én egy idegen országban fogok mindehhez.

Amikor ellágyulok, akkor azonban emlékeztetem magam arra, hogy mennyire vágyom a felnőtt életet most már. A fiaim olyan ovikban és olyan emberekkel lesznek, akikről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és egy életre szóló ajándékot kapnak azzal, hogy angolul is beszélnek majd. Ráadásul nem sok magyar anyukának adatik meg, hogy tanulhasson egy harmadik szakmát, egy olyat, amire mindig is kíváncsi volt, és rengeteg kihívás található benne. Mióta az eszemet tudom, érdekelt a gyermeklélektan, a kicsik fejlődése, a kreativitás fejlesztése, nagyon nagy empátiával rendelkezem, és sokat tudok adni az általam eddig tanultakból is. Most pedig kiterjeszthetem a tudásom és 0-5 éves gyerekekkel foglalkozó vezető pedagógus lehetek. Azon túl, hogy az egészen picik dajkálása egy újabb kisbaba utáni (jelen helyzetben teljesen ésszerűtlen) vágyakozásom is elnyomja, plusz előny, hogy az angolom is fejlődni fog a tréningeken, illetve a szakmai gyakorlaton emberek közt lehetek. A képzés során nem csak vezetői tapasztalatot szerzek majd, hanem használom a nyelvet, amit eddig igen korlátozott helyzetekben tudtam csak megtenni. Az adu ász pedig mindebben az, hogy elegendő heti három napot dolgoznom a gyakorlat folyamán, ami itt bevett szokás kisgyerekes anyukák esetében. Így heti egy napom egészen biztosan jut a magántanításra, és a spanyol tanulásra, ahogyan eddig is. Ezeket nem adnám semmiért: Nóri, a tanítványom, egy igen tehetséges és elszánt csajszi, öröm vele foglalkozni. A spanyol meg kihívás, hobbi és szerelem. A hétfők pedig továbbra is a gyerekek jegyében telnek majd, Barnus és Oli lesznek a középpontban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon több türelmem lesz-e amiatt, hogy kiszabadulok, vagy épp kevesebb, hiszen a többi kisgyerek leszívja majd az energiakészletem.

Az a jövő nagy kérdése, hogy vajon nem tépem-e majd a hajam két hónap (vagy hét?) elteltével, hiszen előfordulhat, hogy nehezen bírom majd a zsivajt, vagy épp nincs tehetségem a vezetéshez. Mégis úgy érzem, hogy ez jelenti most a legmegbízhatóbb kiutat abból a rossz időszakból, amin átmentem, és hosszú távon (is) csak profitálhatok belőle.

Szóval life. Aki meg nem tudta volna, az eredeti szöveg:  Nánánánáná. Labadabdabdab life. 

Mennyivel jobb a mi verzónk, nem? 

Fogadjunk!

 Nos hát, nekiálltam futni. Reggel még eszem ágában sem volt elmenni, mivel jelentős időszűkében voltam Barnus szülinapi zsúros jelenése miatt. Ámde szerető hitvesem meggyőzött, hogy jobb lesz nekem, és még időm is lesz nem hogy megfürdeni, de hajat mosni is, amikor csatakosan, izmosan – mint maga Bíró Ica - és üdén hazaérek. És én hittem neki. Felvettem hát egyetlen vállalható melegítőalsóm, kalodára hajazó sportmelltartóm, és a karácsonyra kapott polár pulcsim. Uccu.

Az út elején még volt erőm gondolkozni az aznapi teendőimen is, a szekrényem jelentős tartalmát végiggondolva kiötlöttem, miben megyek a szülinapra. Azért voltam ilyen májer, mert egy hatalmas lejtő visz le a kanálishoz, ahova futni mentem.  Zoli beállította nekem az óráját négy perces etapokra, ezzel segítve a futásom, és háromszor négy percet javasolt szolidan akkor, amikor közöltem, hogy akkor egy órát távol leszek. Tök rendes volt, még csak nem is mosolygott, csak csendben elmotyogta, hogy beállította nekem az órát.

Szóval lefelé királykodtam. Aztán a második etapnál már nem igazán tudtam agyalni a napi teendőkön, inkább hallgattam a madarakat, meg ilyesmi, arra gondolván, hogy most biztosan megtalálom a sportban rejlő csodákat. Különben tényleg rabul ejtő a kanális szépsége, lovak legelésznek, telis teli van lakóhajóval, kutyákat sétáltatnak, és a kanális melletti, hatalmas fákkal szegélyezett, sötét kis tóban laknak most a hattyúk és a kacsák. Békésen úszkáltak, ahogy elfutottam…elkocogtam…mellettük a második etapot róván.

Szuszogtam, mint egy gőzös, pedig az utóbbi évben jártam heti egyszer tornára, és azt hittem fittebb vagyok, mint valaha. Egy lány éppen a kiskutyáját sétáltatta előttem, és komolyan sajnálni kezdtem, amiért megijesztem, hogy egy ló vágtat mögötte. Amikor megcsapott a parfümillata, meg észrevettem, hogy tökéletesen van sminkelve, és még kutyasétáltatás közben is jól néz ki, akkor már nem sajnáltam, viszont leszegett fejjel kapcsoltam hármasba mellette, remélve, hogy nem szánakozik rajtam nagyon.

Amikor megálltam nyújtani, meg pihenni egy percre, majdnem elájultam. A fejemben dübögött a vér, reszketett minden inam, de addigra már megszállt az ihlet, gondoltam, ha addig élek is…

A negyedik etapnál már rendesen veterán hősnek éreztem magam. Eskü, arra gondoltam, hogy mi ez egy anyának, aki két gólem méretű gyereket is megszült?! Smafu. Szóval uccu megint. Azért itt már negyven másodpercenként rimánkodva néztem az órám, hátha beindul a tér-idő kontinuum és hirtelen otthon termek. Sajnos nem szánt meg a galaxis, viszont az etap végén még várt az emelkedő, amit ugye az elején még annyira imádtam, de hát az lefelé volt. Kicsit furcsa volt, hogy a kutyások úgy megnéznek, de gondoltam csak bámészkodnak. Felfelé caplatva egy öreg bácsi még vállon is veregetett, hogy “Hát, néha keservesen meredek, igaz?” Itt gyanút fogtam. Otthon, ahogy beléptem, Zoli egyből az arcomba röhögött, és akkor még PC voltam. “Mi van, Icus?” –kérdezte, és hozott egy pohár vizet. Annyira vörös voltam, hogy az már földöntúli. Szerintem, ha olyan beállítottságú lenne, mint én, nem vizet hozott volna, hanem telefont, és hívja a mentőket.

Volt tizenöt percem fürdeni, hajat mosni, megszárítani, sminkelni és felöltözni. Ennyit arról, hogy a (kopasz) férjem szerint mindenre lesz időm így is. Oké, hajmosás kiiktatva, inkább összekötöm, nem is olyan gáz. A sminkkel nem kellett törődnöm, mert annyira vörös voltam még a hideg zuhany után is, hogy nem volt alapozó, vagy szemhéjpúder, ami elfedte volna a futás adta színem. Így már csak hálát adtam az égnek, hogy a lejtőn való döcögés közben kitaláltam a szerkóm.

Azért a zuhany alatt, még mindig remegő lábakkal ácsorogva azt gondoltam, hogy fasza csaj vagyok, és fenébe azokkal, akik azt gondolják, hogy az újévi fogadalmak csak arra jók, hogy megszegjék őket! Nekem legalább kettő akkor is menni fog: elkezdek futni, és blogot is vezetek! Ollé!