Tuti, hogy mindenkinek a fülébe cseng ez a
dal, még akkor is, ha valójában nem is így van a szöveg. A nyolcvanas
években, sőt, még jóval később is mindenki így énekelte. Szerintem igazából senki sem
tudja hogy van az eredeti szöveg.
Egyszóval levelet kaptam. Nem ez a csoda, hanem
ami benne állt: felvettek az államilag támogatott, és ösztöndíjas “early years professional”
képzésre! Már nagyon régóta próbálkozom ezzel az iskolával, éppen ezért éreztem
frenetikus örömöt a levél érkeztével, és tényleg egyből a fent említett dal jutott
eszembe, hiszen valóban a nagybetűs élet is elkezdődik számomra azzal, hogy kvázi
újraszocializálom magam immáron öt éves fogvatartásomból. (Jó, az egy éves
újságírósdis mennyországot most nem számolom, és kicsit csalok).
Furcsa, hiszen
ahogy a túszokat, engem is elkapott kissé a Stockholm szindróma. Néha már-már előre
is vágyakozom a visítást visszhangzó négy fal közé, sőt, a tűzhely és a mosógép
legjobb cimboráimként kacsintanak rám. (A porszívó csak azért nem, mert el van
dugva, meg biztos meg is sértődött, mert egy ideje hanyagolom.) Biztosan minden anyuka fél újra kilépni a jól megszokott, gyerekek szigorú napirendjét követő hétköznapokból, és én sem vagyok ezzel másként. Pláne, hogy azért én egy idegen országban fogok mindehhez.
Amikor ellágyulok, akkor azonban emlékeztetem
magam arra, hogy mennyire vágyom a felnőtt életet most már. A fiaim olyan
ovikban és olyan emberekkel lesznek, akikről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni,
és egy életre szóló ajándékot kapnak azzal, hogy angolul is beszélnek majd. Ráadásul
nem sok magyar anyukának adatik meg, hogy tanulhasson egy harmadik szakmát, egy
olyat, amire mindig is kíváncsi volt, és rengeteg kihívás található benne. Mióta
az eszemet tudom, érdekelt a gyermeklélektan, a kicsik fejlődése, a kreativitás
fejlesztése, nagyon nagy empátiával rendelkezem, és sokat tudok adni az általam
eddig tanultakból is. Most pedig kiterjeszthetem a tudásom és 0-5 éves
gyerekekkel foglalkozó vezető pedagógus lehetek. Azon túl, hogy az egészen picik dajkálása egy újabb kisbaba utáni (jelen helyzetben teljesen ésszerűtlen) vágyakozásom is elnyomja, plusz előny, hogy az angolom
is fejlődni fog a tréningeken, illetve a szakmai gyakorlaton emberek közt
lehetek. A képzés során nem csak vezetői tapasztalatot szerzek majd, hanem használom a nyelvet, amit
eddig igen korlátozott helyzetekben tudtam csak megtenni. Az adu ász pedig
mindebben az, hogy elegendő heti három napot dolgoznom a gyakorlat folyamán, ami itt bevett szokás kisgyerekes anyukák esetében. Így heti egy napom egészen biztosan jut a magántanításra, és a
spanyol tanulásra, ahogyan eddig is. Ezeket nem adnám semmiért: Nóri, a
tanítványom, egy igen tehetséges és elszánt csajszi, öröm vele foglalkozni. A
spanyol meg kihívás, hobbi és szerelem. A hétfők pedig továbbra is a gyerekek
jegyében telnek majd, Barnus és Oli lesznek a középpontban. Kíváncsi vagyok,
hogy vajon több türelmem lesz-e amiatt, hogy kiszabadulok, vagy épp kevesebb,
hiszen a többi kisgyerek leszívja majd az energiakészletem.
Az a jövő nagy kérdése, hogy vajon nem tépem-e
majd a hajam két hónap (vagy hét?) elteltével, hiszen előfordulhat, hogy nehezen bírom majd a
zsivajt, vagy épp nincs tehetségem a vezetéshez. Mégis úgy érzem, hogy ez
jelenti most a legmegbízhatóbb kiutat abból a rossz időszakból, amin átmentem,
és hosszú távon (is) csak profitálhatok belőle.
Szóval life. Aki meg nem tudta volna, az
eredeti szöveg: Nánánánáná.
Labadabdabdab life.
Mennyivel jobb a mi verzónk, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése