Később, már tiniként, képes voltam egészen korán kelni, hogy még Klárival tudjak csacsogni iskola előtt, na ja, akinek 7.30kor kezdődött a tanítás...- a mai napig nem értem hogyan éltem túl.
És persze mivel mással ne vert volna a Jóisten, mintsem azzal, hogy néhány kellemes-hétalvós egyetemi év után egy gimiben kezdjek dolgozni, a város másik felén, ahol persze 7.30 kor kezdődik a tanítás.
Anyaságom kezdeti éveiben azonban jelentős átalakuláson ment át az agyam. Reggel? Minden csak definíció kérdése. Volt idő, amikor már a fél 5 bőven reggel volt. Sőt, keményebb napokban a négy is annak számított, még akkor is, ha éjfélkor feküdtem le. Mostanában pedig a reggel az hét órakor kezdődik, ami igen emberi, barátságos és ésszerű, tekintve hogy két kiskorúval súlyosbítom a tízes (!!!!) kezdésem a gyakorlati helyemen.
Ma sem volt ez másképp, 6.45-kor ébresztett Olivér. Lebattyogtunk, mostam, mosogattam, reggeliztettem, majd nyolc után keltettem Barnust is, addig hagytam aludni, mivel éjjel sokat köhögött, nem pihent jól.
Lejöttünk, lefolyt a reggeli menet, és amikor már Barni csizmában várta, hogy nyissam az ajtót, eszembe jutott a kocsikulcs. (Kapaszkodjatok, éles kanyar következik, öveket becsatolni!)
Életem legnagyobb sikítós üvöltős leb@szását intéztem Barnus felé, ugyanis eldugta a slusszkulcsom még előző este. Amikor láttam, hogy a kezében van, akkor rászóltam, hogy tegye a helyére. Erre eldugta és másnap nyilván nem emlékezett, hogy hova tette. Mindez 9.40kor, egy sikeresen levezényelt reggel után. (értsd: legalább ötször szedtem szét őket, visít hol ez hol amaz, de fejhangon, mert alább nem adjuk, kiborul a nemtoménmi, menj moss fogat, mostál már fogat, méééénem mostad meg a fogad és úúúúrsiten még én pizsiben vagyok.....) Késésben vagyok és ő áll és fogalma nincs hol a kulcs. És akkor egyszerre kezdtem idegbajomban sikítani, ordítani és sírni hogy-és itt a válogatott jó ízes magyar káromkodásokat gyűjtsétek össze- persze csak magamban regéltem el mind, (remélem) de Barninak leüvöltöttem a fejét és szánom-bánom, de a fenekére is sóztam, mert még neki állt feljebb és sápítozott, hogy én kiborítottam a játékait mert kerestem a kulcsot. Ő is segített némileg, de nem volt jó sokra. Az egész szekrényem kiborítottam, értsd az ÖSSZES ruhám a földön volt, mert Barni azt mondta ott a kulcs, és végül Zoliét is elkezdtem mikor az egyik kis függős ikeás tartóka ( az a szekrénybe akaszthatós kis bugyoros valami) legmélyén, leghátul meglett.
Soha de soha életemben nem haragudtam még ennyire rá, mert ez abszolút tilos dolog, egyrészt ez az egy van, másrészt meg mi van ha baj van és kell a kocsi? Tudja jól h ez tilos (nyilván ezért csinálta).
Szóval, még most sem vagyok morning person, és mindaddig nem is leszek, amíg pizsiben nem szürcsölhetem a kávém egy kellemesen átaludt éjjel után CSENBEN. Helyesbítek. (de ez még elérhetetlenebb álomnak tűnik) Szóval nem is leszek, amíg pizsiben nem szürcsölhetem a kávém úgy, hogy a gyerekeim nyugiban eljátszanak egymással, normális hangerőn kommunikálva.
ui: Hja és a sikításom közepette amikor
TÉNYLEG fejhangon visítottam h "háááádenemértedmeghogykellaz a rohadt
kulcs???? hol van mondd meg!!!!!!!!!!!!!" - különben szerintem Steve, a 83 éves szomszéd bácsi, itt már a
kezében tartotta a kagylót hogy akkor hívja a gyermekvédelmiseket - szóval éppen
ekkor a kezemre pillantottam, amiben ott figyelt a telefonom, ami éppen valaki
hangpostájára vette fel amint én épp eszemet vesztve habzó szájjal szapulom a
gyerekem. csak remélni tudom h Zoli volt az utolsó hívott számom és azt
tárcsáztam akkor is....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése