Mit nekem szembeszél!

Egyre inkább eluralkodik rajtam az optimizmus, mondhatni régi önmagammá lettem külhonban is. Mindez annak köszönhető, hogy az akadályok ellenére is sikeül véghezvinnem a legtöbb, számomra fontos dolgot.

Ahogy az első posztban is írtam, minden év legutolsó napján számot vetek az eltelt 365 nappal. Mondanám, hogy ez annak köszönhető, hogy mamzi-papszi módjára már évek óta itthon szilveszterezünk Zolival, és a tévéműsorok kínálatával szemben a listaírás kiütéssel győz. Valójában azonban nem csak erről van szó, mivel mániákus listaíró lévén még egy szilveszteri buliban is nekiültem megírni az éves tervem.

Ebben elsődlegesen szerepel az, hogy sikeresen elvégzem az Early Years képzést, amire olyan nehezen vettek fel, árral szemben úsztam hónapokig. Most már hat hónapja csinálom az iskolát, és nagyon büszke vagyok magamra. Életemben először érzem, hogy valamiben igazán jó lehetek, sokat tanulok, még többet fejlődöm és érzem, hogy nem csak számítanak rám és bíznak a tudásomban, de tisztelnek is – legalábbis azok mindenképp, akiknek a véleményére adok. Nagyszerű érzés így járni dolgozni! Igaz, ez még csak a gyakorlati munkahelyem, de máris sok kalandban van részem, mondhatni gyakran előfordul, hogy szembeszéllel futok.

Az első gyakorlati helyem egy magánoviban volt. Az itt dolgozó óvónők nagy része nem fogadott túl nagy lelkesedéssel, hiszen a munkám javarészt az ő okításukból áll, ráadásul volt nekik elég bajuk nélkülem is. Utáltam, hogy a levegőtlen öt négyzetméteres pihenőszobában a telefonjukat piszkálva ültek kussban, és egyik sem szólt egy árva szót sem, vagy ha igen, az egészen biztos az aznapi Jeremy Kyle show tartalmát firtatta. (Jeremy Kyle az itteni IQ csatár, fogatlan embereket készteti hol beszélgetésre, hol egymás gyalázára- ha valakinek valaha megfordult a fejében, hogy a Mónika show szánalmas, kövesse meg szerencsétlen Mónikát, hiszen neki Kossuth-díj járna ehhez képest!!!)

Hamarosan azonban elértem, hogy néha hozzám szóljanak, igaz, ehhez kellett egy rakott krumpli illatfelhő (Mmmmh, what’s that? It smells lovely!), egy meggyes mákos süti, és egy ügyesen megosztott titkos recept. Azóta a tenyeremből ettek.

A végére úgy egyenesbe jöttünk, hogy nem csak azt engedték nekem, hogy többek közt meséljek nekik például kétnyelvűségről, hanem még ők kértek meg, hogy segítsek nekik alap lengyel szókincset összeszedni. No ez kihívás volt, lévén nálam ez kimerült a ’dájbuski’-ban (puszi) és a ’kápszel’- ban (söröskupak), de ugye nem hiába volt nagy a szám, hogy segítek, hiszen multinacionális család lévén persze hogy van lengyel rokon is a családban! Nyelvészként aztán már csak támogatnom kellett abban őket, hogy használják is a tanultakat. Olyan búcsúztatóm volt, amilyet az ottlétem alatt távozó kollégák egyike sem kapott. Hatalmas ‘Good luck’ kártya, amit a gyerekek maguk készítettek, és az óvónők külön figyeltek arra, hogy a szívem titkos favoritjai mindenképp rajta legyenek, na és énekeltek, verseltek is nekem. A hab az egész tetején pedig az volt, hogy megkérték a főnöknőt, hogy alkalmazzon engem! Sajnos, vagy szerencsére nem vállalhatom el a munkát, amíg tanulok. Igazából nem vágyam ott dolgozni, viszont mindenképpen önbizalom növelő volt ez a felkérés.

Most egy gyermekközpontban dolgozom (children’s centre). Ez egy olyan központ, ahol van egy ovi, de a személyzet egy része nem óvónő, hanem ‘outreach worker’, aki kijár családokhoz, akiket felkarolnak, ha támogatásra van szükségük. Segítenek, ha a gyerekük problémákkal küzd, figyelnek arra, hogy a családban előforduló erőszak esetén értesítsék a szociális szolgálatot, vagy egyszerűen segítik őket abban, hogy a számukra szükséges támogatásokat meg tudják igényelni. Tartanak csoportfoglalkozásokat, szoptatós klubot kismamáknak, gyerekfoglalkozásokat, nevelési tanácsadást is. Én mindegyik részben aktívan tevékenykedhetek, ami nagy izgalommal tölt el, hiszen a hivatalos eljárások többsége teljesen új számomra, és úgy gondolom, hogy ezt csakis élesben tanulhatja meg az ember, mert annyira bonyolult.

Az oviban két kisgyerekkel foglalkozom aktívabban. Az egyik egy négy és fél éves kisfiú, aki ‘kötődési rendellenességgel’ lett diagnosztizálva. Őt az anyukája 13 hónapos koráig egy babakocsiban tartotta- értsd NEM ENGEDTE KI onnan, és amikor mindez kiderült, nem tudott sem mászni, kúszni, sem állni, nagyon le volt maradva. Mivel a gyerekek első éve a legfontosabb a kötődés kialakulásában, ő már szinte behozhatatlan hátránnyal küzd. Ez egy nagyon komplex probléma, de a lényeg az, hogy ez a kisgyerek nem ismer veszélyeket sem magára, sem a többiekre nézve. Fojtogat más gyerekeket, veri őket, ő maga pedig gyakran magasra mászik például, vagy asztalokat dönt fel. Régebben azt gondolták, hogy ’csak’ viselkedési problémája van, nemrégiben derült ki, hogy ez a baja. Nem képes szeretni igazán, nem kötődik az őt gondozó emberekhez, viszont például egy vadidegent úgy ölel meg, mintha már ezer éve ismerné. Az én feladatom az, hogy az oviban töltött utolsó három hetében felkészítsem az iskolai létre valamennyire, illetve hogy megelőzzem azt, hogy nagyobb bajt okozzon...ez sokszor fizikailag is igen kimerítő, mivel ő egy nagyon nagy gyerek, amolyan tenyeres-talpas, és bevallom, engem igen megvisel a számomra üres tekintete. Nos, ez számomra jelentős szembeszél, mivel ezt a kisfiút meggyógyítani nem lehet, egyedül a nevelőszülei segíthetnének neki, de ők egyszerű emberek, akik most hátradőltek, hogy oké, beteg a gyerek, majd az orvosok segítenek.

A másik kisfiú, akivel sokat foglalkozom, egy autista-gyanús kisgyerek, aki egyébként szerintem mégsem az, vagy ha igen, akkor nagyon enyhén. Lengyel a kisfú, aki alig hároméves korára két nyelven számol ezerig, felismeri a számalakokat, de ezzel együtt van egy adag gombnyomogató és ajtócsukogató mániája, illetve igen nehezen létesít kapcsolatot a többi gyerekkel, gyakran harap és mar. Nemrégiben egy pár ecccccerű szülő meg is akarta verni, mert olyan nyomokat hagyott a gyerekükön.

A szembeszél jelen esetben anyuka, aki első héten sírva jött hozzánk, hogy bizony az ő fia valószínű, hogy autista, és írjunk egy riportot róla. Megtettük, másnak anyuka azzal jött, hogy bocsi, mégsem, és nem viszi szakemberhez. Anyuka nem akarja, hogy 1-1 foglalkozzak a fiával, míg az oviban elvárás, hiszen nem kommunikál a kisgyerek (lehet, hogy emiatt harap, hiszen nem tudja elmondani mit szeretne, és a frusztrációt vezeti így le). Az viszont tény, hogy amióta vele vagyok, már kimondott két igen rövid, kétszavas mondatot angolul, és olyan kérdésekre is helyesen válaszol, hogy ’mit iszol?’ vagy ’mi van a kezedben?’ Szóval mit nekem szembeszél!!!! Anyuka meg örül, hogy a gyerek fejlődik.

Azért nem csak ebből áll egy ovis délutánom, nagyon sok kreatív feladatot csinálok velük, amivel a többi kollégát vezetem, és tanítom egyben. Azt hiszem, hogy a helyi vezető kollega szimpátiája az enyém, örül, hogy valaki partner abban, amit ő egyébként nagyszerűen csinálna, ha figyelnének rá. Rám meg figyelnek, mert új vagyok, magyar vagyok, érdekes vagyok egyelőre.

Egyébként, amiért elkezdtem írni ezt a posztot, az a futás volt. Mert anno fél éve azt gondoltam ugyan, hogy a suli majd menni fog, de abban magam is kételkedtem, hogy a futás(nak csúfolt kocogás) a barátom lesz. Számomra is hihetetlen, de vágyom arra, hogy elmehessek futni egy hosszú nap után. Minden egyes megtett méter önmagam legyőzése, és habár az első alkalommal még igen döcögve ment a dolog- nevezzük csak magyarán megmondva gyaloglásnak, ma már ütemesen kocogok, és simán lenyomom a kanális kört, ami Zoli betevő adagja is, szóval azért nem olyan rossz, hiszen az uram sportember. Most már a másfél körre gyúrok.

Futás közben gyakran úsznak elém a kacsák, most éppen kis hattyúk születtek, és cuki szürke pelyhesek, egy-egy borongósabb napon észre sem lehet őket venni. A lakóhajókon sütögetnek, vagy napoznak és egy jó kávét szürcsölve olvasnak az emberek, tényleg idilli.

Az egyetlen nehezítő tényező a gyakran ezerrel süvítő, híres yorkshire-i szél, ami mintha mindig csak és kizárólag szemből fújna. 

Na de mit nekem szembeszél!