Mit nekem szembeszél!

Egyre inkább eluralkodik rajtam az optimizmus, mondhatni régi önmagammá lettem külhonban is. Mindez annak köszönhető, hogy az akadályok ellenére is sikeül véghezvinnem a legtöbb, számomra fontos dolgot.

Ahogy az első posztban is írtam, minden év legutolsó napján számot vetek az eltelt 365 nappal. Mondanám, hogy ez annak köszönhető, hogy mamzi-papszi módjára már évek óta itthon szilveszterezünk Zolival, és a tévéműsorok kínálatával szemben a listaírás kiütéssel győz. Valójában azonban nem csak erről van szó, mivel mániákus listaíró lévén még egy szilveszteri buliban is nekiültem megírni az éves tervem.

Ebben elsődlegesen szerepel az, hogy sikeresen elvégzem az Early Years képzést, amire olyan nehezen vettek fel, árral szemben úsztam hónapokig. Most már hat hónapja csinálom az iskolát, és nagyon büszke vagyok magamra. Életemben először érzem, hogy valamiben igazán jó lehetek, sokat tanulok, még többet fejlődöm és érzem, hogy nem csak számítanak rám és bíznak a tudásomban, de tisztelnek is – legalábbis azok mindenképp, akiknek a véleményére adok. Nagyszerű érzés így járni dolgozni! Igaz, ez még csak a gyakorlati munkahelyem, de máris sok kalandban van részem, mondhatni gyakran előfordul, hogy szembeszéllel futok.

Az első gyakorlati helyem egy magánoviban volt. Az itt dolgozó óvónők nagy része nem fogadott túl nagy lelkesedéssel, hiszen a munkám javarészt az ő okításukból áll, ráadásul volt nekik elég bajuk nélkülem is. Utáltam, hogy a levegőtlen öt négyzetméteres pihenőszobában a telefonjukat piszkálva ültek kussban, és egyik sem szólt egy árva szót sem, vagy ha igen, az egészen biztos az aznapi Jeremy Kyle show tartalmát firtatta. (Jeremy Kyle az itteni IQ csatár, fogatlan embereket készteti hol beszélgetésre, hol egymás gyalázára- ha valakinek valaha megfordult a fejében, hogy a Mónika show szánalmas, kövesse meg szerencsétlen Mónikát, hiszen neki Kossuth-díj járna ehhez képest!!!)

Hamarosan azonban elértem, hogy néha hozzám szóljanak, igaz, ehhez kellett egy rakott krumpli illatfelhő (Mmmmh, what’s that? It smells lovely!), egy meggyes mákos süti, és egy ügyesen megosztott titkos recept. Azóta a tenyeremből ettek.

A végére úgy egyenesbe jöttünk, hogy nem csak azt engedték nekem, hogy többek közt meséljek nekik például kétnyelvűségről, hanem még ők kértek meg, hogy segítsek nekik alap lengyel szókincset összeszedni. No ez kihívás volt, lévén nálam ez kimerült a ’dájbuski’-ban (puszi) és a ’kápszel’- ban (söröskupak), de ugye nem hiába volt nagy a szám, hogy segítek, hiszen multinacionális család lévén persze hogy van lengyel rokon is a családban! Nyelvészként aztán már csak támogatnom kellett abban őket, hogy használják is a tanultakat. Olyan búcsúztatóm volt, amilyet az ottlétem alatt távozó kollégák egyike sem kapott. Hatalmas ‘Good luck’ kártya, amit a gyerekek maguk készítettek, és az óvónők külön figyeltek arra, hogy a szívem titkos favoritjai mindenképp rajta legyenek, na és énekeltek, verseltek is nekem. A hab az egész tetején pedig az volt, hogy megkérték a főnöknőt, hogy alkalmazzon engem! Sajnos, vagy szerencsére nem vállalhatom el a munkát, amíg tanulok. Igazából nem vágyam ott dolgozni, viszont mindenképpen önbizalom növelő volt ez a felkérés.

Most egy gyermekközpontban dolgozom (children’s centre). Ez egy olyan központ, ahol van egy ovi, de a személyzet egy része nem óvónő, hanem ‘outreach worker’, aki kijár családokhoz, akiket felkarolnak, ha támogatásra van szükségük. Segítenek, ha a gyerekük problémákkal küzd, figyelnek arra, hogy a családban előforduló erőszak esetén értesítsék a szociális szolgálatot, vagy egyszerűen segítik őket abban, hogy a számukra szükséges támogatásokat meg tudják igényelni. Tartanak csoportfoglalkozásokat, szoptatós klubot kismamáknak, gyerekfoglalkozásokat, nevelési tanácsadást is. Én mindegyik részben aktívan tevékenykedhetek, ami nagy izgalommal tölt el, hiszen a hivatalos eljárások többsége teljesen új számomra, és úgy gondolom, hogy ezt csakis élesben tanulhatja meg az ember, mert annyira bonyolult.

Az oviban két kisgyerekkel foglalkozom aktívabban. Az egyik egy négy és fél éves kisfiú, aki ‘kötődési rendellenességgel’ lett diagnosztizálva. Őt az anyukája 13 hónapos koráig egy babakocsiban tartotta- értsd NEM ENGEDTE KI onnan, és amikor mindez kiderült, nem tudott sem mászni, kúszni, sem állni, nagyon le volt maradva. Mivel a gyerekek első éve a legfontosabb a kötődés kialakulásában, ő már szinte behozhatatlan hátránnyal küzd. Ez egy nagyon komplex probléma, de a lényeg az, hogy ez a kisgyerek nem ismer veszélyeket sem magára, sem a többiekre nézve. Fojtogat más gyerekeket, veri őket, ő maga pedig gyakran magasra mászik például, vagy asztalokat dönt fel. Régebben azt gondolták, hogy ’csak’ viselkedési problémája van, nemrégiben derült ki, hogy ez a baja. Nem képes szeretni igazán, nem kötődik az őt gondozó emberekhez, viszont például egy vadidegent úgy ölel meg, mintha már ezer éve ismerné. Az én feladatom az, hogy az oviban töltött utolsó három hetében felkészítsem az iskolai létre valamennyire, illetve hogy megelőzzem azt, hogy nagyobb bajt okozzon...ez sokszor fizikailag is igen kimerítő, mivel ő egy nagyon nagy gyerek, amolyan tenyeres-talpas, és bevallom, engem igen megvisel a számomra üres tekintete. Nos, ez számomra jelentős szembeszél, mivel ezt a kisfiút meggyógyítani nem lehet, egyedül a nevelőszülei segíthetnének neki, de ők egyszerű emberek, akik most hátradőltek, hogy oké, beteg a gyerek, majd az orvosok segítenek.

A másik kisfiú, akivel sokat foglalkozom, egy autista-gyanús kisgyerek, aki egyébként szerintem mégsem az, vagy ha igen, akkor nagyon enyhén. Lengyel a kisfú, aki alig hároméves korára két nyelven számol ezerig, felismeri a számalakokat, de ezzel együtt van egy adag gombnyomogató és ajtócsukogató mániája, illetve igen nehezen létesít kapcsolatot a többi gyerekkel, gyakran harap és mar. Nemrégiben egy pár ecccccerű szülő meg is akarta verni, mert olyan nyomokat hagyott a gyerekükön.

A szembeszél jelen esetben anyuka, aki első héten sírva jött hozzánk, hogy bizony az ő fia valószínű, hogy autista, és írjunk egy riportot róla. Megtettük, másnak anyuka azzal jött, hogy bocsi, mégsem, és nem viszi szakemberhez. Anyuka nem akarja, hogy 1-1 foglalkozzak a fiával, míg az oviban elvárás, hiszen nem kommunikál a kisgyerek (lehet, hogy emiatt harap, hiszen nem tudja elmondani mit szeretne, és a frusztrációt vezeti így le). Az viszont tény, hogy amióta vele vagyok, már kimondott két igen rövid, kétszavas mondatot angolul, és olyan kérdésekre is helyesen válaszol, hogy ’mit iszol?’ vagy ’mi van a kezedben?’ Szóval mit nekem szembeszél!!!! Anyuka meg örül, hogy a gyerek fejlődik.

Azért nem csak ebből áll egy ovis délutánom, nagyon sok kreatív feladatot csinálok velük, amivel a többi kollégát vezetem, és tanítom egyben. Azt hiszem, hogy a helyi vezető kollega szimpátiája az enyém, örül, hogy valaki partner abban, amit ő egyébként nagyszerűen csinálna, ha figyelnének rá. Rám meg figyelnek, mert új vagyok, magyar vagyok, érdekes vagyok egyelőre.

Egyébként, amiért elkezdtem írni ezt a posztot, az a futás volt. Mert anno fél éve azt gondoltam ugyan, hogy a suli majd menni fog, de abban magam is kételkedtem, hogy a futás(nak csúfolt kocogás) a barátom lesz. Számomra is hihetetlen, de vágyom arra, hogy elmehessek futni egy hosszú nap után. Minden egyes megtett méter önmagam legyőzése, és habár az első alkalommal még igen döcögve ment a dolog- nevezzük csak magyarán megmondva gyaloglásnak, ma már ütemesen kocogok, és simán lenyomom a kanális kört, ami Zoli betevő adagja is, szóval azért nem olyan rossz, hiszen az uram sportember. Most már a másfél körre gyúrok.

Futás közben gyakran úsznak elém a kacsák, most éppen kis hattyúk születtek, és cuki szürke pelyhesek, egy-egy borongósabb napon észre sem lehet őket venni. A lakóhajókon sütögetnek, vagy napoznak és egy jó kávét szürcsölve olvasnak az emberek, tényleg idilli.

Az egyetlen nehezítő tényező a gyakran ezerrel süvítő, híres yorkshire-i szél, ami mintha mindig csak és kizárólag szemből fújna. 

Na de mit nekem szembeszél!

I'm not a morning person

A fenti egy angol kifejezés arra, ha valaki nem szereti a reggeleket. Nos, rám ez teljességgel igaz. Sosem voltam oda értük, mindig a túlélésre hajtottam. Már egészen kiskoromban apukám vitt ki "karosszékként" az asztalhoz, ahol fejemet az asztalra borítva még szundítottam, majd egy másodperc alatt bevágtam a reggelim, mert megijedtem, hogy mit szól apa, ha ott talál az asztalon szundítva.

Később, már tiniként, képes voltam egészen korán kelni, hogy még Klárival tudjak csacsogni iskola előtt, na ja, akinek 7.30kor kezdődött a tanítás...- a mai napig nem értem hogyan éltem túl.
És persze mivel mással ne vert volna a Jóisten, mintsem azzal, hogy néhány kellemes-hétalvós egyetemi év után egy gimiben kezdjek dolgozni, a város másik felén, ahol persze 7.30 kor kezdődik a tanítás.

Anyaságom kezdeti éveiben azonban jelentős átalakuláson ment át az agyam. Reggel? Minden csak definíció kérdése. Volt idő, amikor már a fél 5 bőven reggel volt. Sőt, keményebb napokban a négy is annak számított, még akkor is, ha éjfélkor feküdtem le. Mostanában pedig a reggel az hét órakor kezdődik, ami igen emberi, barátságos és ésszerű, tekintve hogy két kiskorúval súlyosbítom a tízes (!!!!) kezdésem a gyakorlati helyemen.

Ma sem volt ez másképp, 6.45-kor ébresztett Olivér. Lebattyogtunk, mostam, mosogattam, reggeliztettem,  majd nyolc után keltettem Barnust is, addig hagytam aludni, mivel éjjel sokat köhögött, nem pihent jól.


Lejöttünk, lefolyt a reggeli menet, és amikor már Barni csizmában várta, hogy nyissam az ajtót, eszembe jutott a kocsikulcs. (Kapaszkodjatok, éles kanyar következik, öveket becsatolni!)

Életem legnagyobb sikítós üvöltős leb@szását intéztem Barnus felé, ugyanis eldugta a slusszkulcsom még előző este. Amikor láttam, hogy a kezében van, akkor rászóltam, hogy tegye a helyére. Erre eldugta és másnap nyilván nem emlékezett, hogy hova tette. Mindez 9.40kor, egy sikeresen levezényelt reggel után. (értsd: legalább ötször szedtem szét őket, visít hol ez hol amaz, de fejhangon, mert alább nem adjuk, kiborul a nemtoménmi, menj moss fogat, mostál már fogat, méééénem mostad meg a fogad és úúúúrsiten még én pizsiben vagyok.....) Késésben vagyok és ő áll és fogalma nincs hol a kulcs. És akkor egyszerre kezdtem idegbajomban sikítani, ordítani és sírni hogy-és itt a válogatott jó ízes magyar káromkodásokat gyűjtsétek össze- persze csak magamban regéltem el mind, (remélem) de Barninak leüvöltöttem a fejét és szánom-bánom, de a fenekére is sóztam,  mert még neki állt feljebb és sápítozott, hogy én kiborítottam a játékait mert kerestem a kulcsot. Ő is segített némileg, de nem volt jó sokra. Az egész szekrényem kiborítottam, értsd az ÖSSZES ruhám a földön volt, mert  Barni azt mondta ott a kulcs, és végül Zoliét is elkezdtem mikor az egyik kis függős ikeás tartóka ( az a szekrénybe akaszthatós kis bugyoros valami) legmélyén, leghátul meglett.

Soha de soha életemben nem haragudtam még ennyire rá, mert ez abszolút tilos dolog, egyrészt ez az egy van, másrészt meg mi van ha baj van és kell a kocsi? Tudja jól h ez tilos (nyilván ezért csinálta).

Szóval, még most sem vagyok morning person, és mindaddig nem is leszek, amíg pizsiben nem szürcsölhetem a kávém egy kellemesen átaludt éjjel után CSENBEN. Helyesbítek. (de ez még elérhetetlenebb álomnak tűnik) Szóval nem is leszek, amíg pizsiben nem szürcsölhetem a kávém úgy, hogy a gyerekeim nyugiban eljátszanak egymással, normális hangerőn kommunikálva.

 

ui: Hja és a sikításom közepette amikor TÉNYLEG fejhangon visítottam h "háááádenemértedmeghogykellaz a rohadt kulcs???? hol van mondd meg!!!!!!!!!!!!!" - különben szerintem Steve, a 83 éves szomszéd bácsi, itt már a kezében tartotta a kagylót hogy akkor hívja a gyermekvédelmiseket -  szóval éppen ekkor a kezemre pillantottam, amiben ott figyelt a telefonom, ami éppen valaki hangpostájára vette fel amint én épp eszemet vesztve habzó szájjal szapulom a gyerekem. csak remélni tudom h Zoli volt az utolsó hívott számom és azt tárcsáztam akkor is....

Én így emlékszem

Furcsa dolog az emlékezés, mert van, amikor a szép dolgok is fájóak. Azon kaptam magam, hogy már egy jó pár perce Mamika varrógépének a fényképét bámulom, és közben tolulnak elém az emlékképek, de még illatokat is éreztem és hangokat is hallottam. Egészen tisztán láttam mindent, mintha ott lettem volna. Biztosan ezek lehetnek a legmeghatározóbb élményeim, hiszen általában ezek villannak be, amikor eszembe jutnak a nagyszüleim.

Az első és legkedvesebb Mami varrógépe, aminek a zaja általában a késő délutánokhoz, estékhez kötődött. Hallom, ahogy a zakatolása összecseng a parapet tompa dübörgésével, és ahogy Mami néha megköszörüli a torkát, majd fémesen csattan az olló és elvágja a cérnát. Sötétedik, felkapcsolja hát a kis villanykörtét a gépe felett, hogy lásson. Nyekereg egyet a szék, ahogy megigazgatja magát ültében. Rám néz, hogy nem alszom-e, de én olvasok. Zavarna fürdeni. Papa közben tévét néz, ami persze üvölt, és a vasútról is hallani. Jön a Híradó, Mami leteszi a varrást, és átvonulunk a nagyszobába. Nem szerettem nélküle lenni, így mindig mentem vele. Papa már átült a kis parapet elől a “helyére”, a Tv elé állított, párnákkal gazdagon megrakott, kényelmes fotelba, amiben annyira szerettünk ücsörögni, amikor Matinét néztünk. Mami csak a székre ült, és még a sport híreket is megnézte, mert szerette ám, a salakmotort különösképpen! 

A reggelek mindig csodásak voltak. Kétféle forgatókönyv létezett. Az első a “lekéssük a buszt” volt. Mami megrögzött korán érkező volt. Rendszeresen tíz-húsz percekkel előbb ért ki a buszhoz, ami a nyári nagy melegben igen izzasztó volt, főleg, hogy minden nap mentünk a kertbe Papához. Reggel még nem is, de délután jelentősen hozzáadott ez a színünkhöz. Szerencse volt, ha nem égtünk meg. Látom magam előtt Orsi orrát, ahogy gyöngyözik a melegben! Rendesen koncentrált, bámult maga elé a melegben, hogy kibírja. Mami meg tűrte, pedig mindig azt mondogatta, hogy ő a telet szereti. (Különben két ilyen, számomra oximoronná minősülő mondata volt: “Á, én szeretem a hideget” és az "Á, én szeretek hajolni"- ezt akkor mondogatta, amikor értetlenkedve néztük, hogy lehajolva szedegeti a szöszöket a szőnyegről és dugdossa a porszívócsőbe. A vicc az egészben az, hogy totál ugyanezt csinálom az itteni kiporszívózhatatlan padlószőnyeggel, és így minden áldott pénteken emlegetem Mamikám.)

Szóval vissza a buszos reggelekhez: ilyenkor gyors reggeli volt, öltözés, és huss, el. Majd nyugis, nekem óráknak tűnő várakozás a megállóban. Mami már akkor megesketett az egy élő istenre is, hogy átadom a helyem az időseknek, amikor még be sem állt a busz. Amint meglátott egy ötven felettit, elkezdett böködni, hogy álljak fel, még akkor is, ha le sem akart ülni az illető. A mai napig figyelem, hogy ki szeretne leülni.

A másik tipikus reggel volt a kedvencem. Már a forró süti illatára keltem legtöbbször. Ahogy kibotorkáltam a konyhába, Mami a “Mi van Linda, felébredtél?” kérdéssel fogadott, és máris csinálta nekem a sajtos tojást- amitől egyébként egyszer fehérjeallergiám lett, még kórházba is mentem injekcióra, mert annyit ettem, hogy nagy vörös foltjaim lettek. 

Mami tudta, hogy szeretek sütni: már ki volt nekem készítve a reggeli sütésből maradt tészta, hogy én is gyúrhassak és formázhassak. Nagyon ritkán tette meg, hogy nem hagyott, - ez persze a buszhoz sietős reggeleken lehetett- de az mindig nagyon nehezményeztem, és (eddig) még emiatt nem tettem meg soha én sem Barnussal.

A reggeli készlete különben kifogyhatatlan volt: a megunhatatlan sajtos tojás zöldpaprikával, pogácsa, túrós zsömle, sima vajas kenyér, ami máshol sosem volt olyan finom. Na és a tea, amit Papa kávéval, rummal és Svéd cseppel (?)  bekeverve ivott. Minden reggel üldözött, hogy kóstoljam meg. Tényleg sajnálom, hogy soha nem tettem. De mikor olyan ronda és büdös volt az a tea!!!

A harmadik emlékképem egyértelműen a Kerthez kötődik, ahol a nyaraimat töltöttem a testvéreimmel. Mami áll a gumipadlózaton, ami a kis házhoz vezet. A fürdőruhája van rajta, nagyon barna, és kissé hajlott a háta. Ezt látom magam előtt. Aztán sorra jön a többi dolog. Nagyon sok élményem akad innen, hiszen heteket töltöttem ott nyaranta. Talán egy egész bejegyzést megérne a dolog, mert irtó sok vicces emlékem is van. De ami amolyan mindennapos: Mami borsólevest főz a kis sparhelton, és ebédelünk a pókos asztalnál – utáltam, mert rettegtem az alá beköltözött pókoktól, az egyetlen pókmentes helyen meg Papa ült. Már az asztaltól kifelé lesegettem, nehogy essen, mert volt egy hívogató nagy kád a kert közepén, ahová Papa gyakran becsobbant nagy melegben. Már reggel alig vártam, hogy melegedjen a vize és mehessek én is. A dolog szépséghibája az volt, hogy a cefrés hordó mellett állt, aminek a szagát már akkor ki nem állhattam. Így aztán sokszor a benti kanapén kötöttem ki egy könyv társaságában. Könnyű volt választani, mert volt sok, egyet kivéve: A Winettou-t mert az Orsi olvasta minden évben ronggyá. Életemben nem olvastam annyit, mint akkoriban, Mami mindig csúfolt, hogy már megvakulok.

A végtelenségig tudnám sorolni ezeket, és ebben semmi túlzás nincs. Csodálatos ember volt az én nagymamám, akitől soha egyetlen bántó szót nem kaptam, mindig támogatott, és az az alázat, amit az élet iránt tanúsított, bárki számára példa lehetne. Nem csoda hát, ha minden nap érzem a hiányát. Nem is tudom igazán befejezni ezt a bejegyzést, mert nem tudok pontot tenni az emlékezés végére. 

Levelet kaptam, life!

 Tuti, hogy mindenkinek a fülébe cseng ez a dal, még akkor is, ha valójában nem is így van a szöveg. A nyolcvanas években, sőt, még jóval később is mindenki így énekelte. Szerintem igazából senki sem tudja hogy van az eredeti szöveg.

Egyszóval levelet kaptam. Nem ez a csoda, hanem ami benne állt: felvettek az államilag támogatott, és ösztöndíjas “early years professional” képzésre! Már nagyon régóta próbálkozom ezzel az iskolával, éppen ezért éreztem frenetikus örömöt a levél érkeztével, és tényleg egyből a fent említett dal jutott eszembe, hiszen valóban a nagybetűs élet is elkezdődik számomra azzal, hogy kvázi újraszocializálom magam immáron öt éves fogvatartásomból. (Jó, az egy éves újságírósdis mennyországot most nem számolom, és kicsit csalok). 

Furcsa, hiszen ahogy a túszokat, engem is elkapott kissé a Stockholm szindróma. Néha már-már előre is vágyakozom a visítást visszhangzó négy fal közé, sőt, a tűzhely és a mosógép legjobb cimboráimként kacsintanak rám. (A porszívó csak azért nem, mert el van dugva, meg biztos meg is sértődött, mert egy ideje hanyagolom.) Biztosan minden anyuka fél újra kilépni a jól megszokott, gyerekek szigorú napirendjét követő hétköznapokból, és én sem vagyok ezzel másként. Pláne, hogy azért én egy idegen országban fogok mindehhez.

Amikor ellágyulok, akkor azonban emlékeztetem magam arra, hogy mennyire vágyom a felnőtt életet most már. A fiaim olyan ovikban és olyan emberekkel lesznek, akikről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és egy életre szóló ajándékot kapnak azzal, hogy angolul is beszélnek majd. Ráadásul nem sok magyar anyukának adatik meg, hogy tanulhasson egy harmadik szakmát, egy olyat, amire mindig is kíváncsi volt, és rengeteg kihívás található benne. Mióta az eszemet tudom, érdekelt a gyermeklélektan, a kicsik fejlődése, a kreativitás fejlesztése, nagyon nagy empátiával rendelkezem, és sokat tudok adni az általam eddig tanultakból is. Most pedig kiterjeszthetem a tudásom és 0-5 éves gyerekekkel foglalkozó vezető pedagógus lehetek. Azon túl, hogy az egészen picik dajkálása egy újabb kisbaba utáni (jelen helyzetben teljesen ésszerűtlen) vágyakozásom is elnyomja, plusz előny, hogy az angolom is fejlődni fog a tréningeken, illetve a szakmai gyakorlaton emberek közt lehetek. A képzés során nem csak vezetői tapasztalatot szerzek majd, hanem használom a nyelvet, amit eddig igen korlátozott helyzetekben tudtam csak megtenni. Az adu ász pedig mindebben az, hogy elegendő heti három napot dolgoznom a gyakorlat folyamán, ami itt bevett szokás kisgyerekes anyukák esetében. Így heti egy napom egészen biztosan jut a magántanításra, és a spanyol tanulásra, ahogyan eddig is. Ezeket nem adnám semmiért: Nóri, a tanítványom, egy igen tehetséges és elszánt csajszi, öröm vele foglalkozni. A spanyol meg kihívás, hobbi és szerelem. A hétfők pedig továbbra is a gyerekek jegyében telnek majd, Barnus és Oli lesznek a középpontban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon több türelmem lesz-e amiatt, hogy kiszabadulok, vagy épp kevesebb, hiszen a többi kisgyerek leszívja majd az energiakészletem.

Az a jövő nagy kérdése, hogy vajon nem tépem-e majd a hajam két hónap (vagy hét?) elteltével, hiszen előfordulhat, hogy nehezen bírom majd a zsivajt, vagy épp nincs tehetségem a vezetéshez. Mégis úgy érzem, hogy ez jelenti most a legmegbízhatóbb kiutat abból a rossz időszakból, amin átmentem, és hosszú távon (is) csak profitálhatok belőle.

Szóval life. Aki meg nem tudta volna, az eredeti szöveg:  Nánánánáná. Labadabdabdab life. 

Mennyivel jobb a mi verzónk, nem? 

Fogadjunk!

 Nos hát, nekiálltam futni. Reggel még eszem ágában sem volt elmenni, mivel jelentős időszűkében voltam Barnus szülinapi zsúros jelenése miatt. Ámde szerető hitvesem meggyőzött, hogy jobb lesz nekem, és még időm is lesz nem hogy megfürdeni, de hajat mosni is, amikor csatakosan, izmosan – mint maga Bíró Ica - és üdén hazaérek. És én hittem neki. Felvettem hát egyetlen vállalható melegítőalsóm, kalodára hajazó sportmelltartóm, és a karácsonyra kapott polár pulcsim. Uccu.

Az út elején még volt erőm gondolkozni az aznapi teendőimen is, a szekrényem jelentős tartalmát végiggondolva kiötlöttem, miben megyek a szülinapra. Azért voltam ilyen májer, mert egy hatalmas lejtő visz le a kanálishoz, ahova futni mentem.  Zoli beállította nekem az óráját négy perces etapokra, ezzel segítve a futásom, és háromszor négy percet javasolt szolidan akkor, amikor közöltem, hogy akkor egy órát távol leszek. Tök rendes volt, még csak nem is mosolygott, csak csendben elmotyogta, hogy beállította nekem az órát.

Szóval lefelé királykodtam. Aztán a második etapnál már nem igazán tudtam agyalni a napi teendőkön, inkább hallgattam a madarakat, meg ilyesmi, arra gondolván, hogy most biztosan megtalálom a sportban rejlő csodákat. Különben tényleg rabul ejtő a kanális szépsége, lovak legelésznek, telis teli van lakóhajóval, kutyákat sétáltatnak, és a kanális melletti, hatalmas fákkal szegélyezett, sötét kis tóban laknak most a hattyúk és a kacsák. Békésen úszkáltak, ahogy elfutottam…elkocogtam…mellettük a második etapot róván.

Szuszogtam, mint egy gőzös, pedig az utóbbi évben jártam heti egyszer tornára, és azt hittem fittebb vagyok, mint valaha. Egy lány éppen a kiskutyáját sétáltatta előttem, és komolyan sajnálni kezdtem, amiért megijesztem, hogy egy ló vágtat mögötte. Amikor megcsapott a parfümillata, meg észrevettem, hogy tökéletesen van sminkelve, és még kutyasétáltatás közben is jól néz ki, akkor már nem sajnáltam, viszont leszegett fejjel kapcsoltam hármasba mellette, remélve, hogy nem szánakozik rajtam nagyon.

Amikor megálltam nyújtani, meg pihenni egy percre, majdnem elájultam. A fejemben dübögött a vér, reszketett minden inam, de addigra már megszállt az ihlet, gondoltam, ha addig élek is…

A negyedik etapnál már rendesen veterán hősnek éreztem magam. Eskü, arra gondoltam, hogy mi ez egy anyának, aki két gólem méretű gyereket is megszült?! Smafu. Szóval uccu megint. Azért itt már negyven másodpercenként rimánkodva néztem az órám, hátha beindul a tér-idő kontinuum és hirtelen otthon termek. Sajnos nem szánt meg a galaxis, viszont az etap végén még várt az emelkedő, amit ugye az elején még annyira imádtam, de hát az lefelé volt. Kicsit furcsa volt, hogy a kutyások úgy megnéznek, de gondoltam csak bámészkodnak. Felfelé caplatva egy öreg bácsi még vállon is veregetett, hogy “Hát, néha keservesen meredek, igaz?” Itt gyanút fogtam. Otthon, ahogy beléptem, Zoli egyből az arcomba röhögött, és akkor még PC voltam. “Mi van, Icus?” –kérdezte, és hozott egy pohár vizet. Annyira vörös voltam, hogy az már földöntúli. Szerintem, ha olyan beállítottságú lenne, mint én, nem vizet hozott volna, hanem telefont, és hívja a mentőket.

Volt tizenöt percem fürdeni, hajat mosni, megszárítani, sminkelni és felöltözni. Ennyit arról, hogy a (kopasz) férjem szerint mindenre lesz időm így is. Oké, hajmosás kiiktatva, inkább összekötöm, nem is olyan gáz. A sminkkel nem kellett törődnöm, mert annyira vörös voltam még a hideg zuhany után is, hogy nem volt alapozó, vagy szemhéjpúder, ami elfedte volna a futás adta színem. Így már csak hálát adtam az égnek, hogy a lejtőn való döcögés közben kitaláltam a szerkóm.

Azért a zuhany alatt, még mindig remegő lábakkal ácsorogva azt gondoltam, hogy fasza csaj vagyok, és fenébe azokkal, akik azt gondolják, hogy az újévi fogadalmak csak arra jók, hogy megszegjék őket! Nekem legalább kettő akkor is menni fog: elkezdek futni, és blogot is vezetek! Ollé!